A szombathelyi piac mellett álltam meg délután piros lámpánál. Úgy gondoltam, elpakolom az autóstérképet az anyósülésről a mellette lévő ajtózsebbe, ezért rutin mozdulattal behúztam az elektronikus parkolóféket és áthajoltam a túloldalra. (Ez a parkolófék remek dolog, egy karhúzásra masszívan befékezi az autót, mint a kézifék és gázadással lehet kioldani.) A pakolászás közben éreztem, hogy megrándul az autó, mintha lefulladt volna. Csodálkozva néztem vissza a műszerfalra, de ott semmi szokatlan nem fogadott, a motor járt. Rosszat sejtve néztem a tükörbe és nem csalódtam. Egy autó állt közvetlenül mögöttem, megszeppent hölggyel a volán mögött az anyósülés ajtaját éppen felszabó és az autójából félig kilógó vehemens fickóval.
„Mi az anyádnak jöttél nekünk, haver?” – kiabálta, amit az éppen kinyitott ajtón keresztül hallottam. A következő mozdulathoz csak annyit, hogy tegnap délután óta fél tucat balesetnél voltam, a fél éjszakámat egy halálos baleset helyszínén töltöttem, közben pedig más munkáim is akadtak. Az előbbi mondatot hallva úgy pattantam ki a kocsiból, mint egy bika, akinek viccből megcsavarták a golyóit. Nem vagyok kis termetű, morcosan és nyúzottan pedig még a kelleténél is jobban felfújom magam, így ahogy én kitódultam az autóból az előbb még anyázó férfi úgy csusszant vissza a sajátjába.
„Én mentem az autójukba? Parkolófékem van, meg se tudják mozdítani!” – morrantam a férfira, miközben azt néztem, sérült-e az autó. Nem sérült.
„Akkor Te mentél bele?” – kérdezte meglepetten a férfi az ülésbe süppedő asszonyát, a további diskurzusukat pedig már nem vártam meg. Visszaültem és még a sárga előtt elhúztam. Így utólag nagyon hülyén hangzik az általam előcibált mondat, főleg ha azt sem tudják, mi az a parkolófék.
2000. környékén a Zanati útról akartam balra kanyarodni. Megálltam a piros lámpánál, a mögöttem lévő viszont nem. Ő egyébként mehetett volna egyenesen a kiegészítő lámpa alapján, ha nincs olyan elvetemült előtte, aki kanyarodni akarna. Nagy csattanás, üvegcsörömpölés, üléstámla reccsenés. Mély levegőt vettem, úgy szálltam ki a kocsiból. A belém szálló autó jobban összetört, mint szüleim autója, amivel akkor közlekedtem. A volánnál egy szőke ciklon ült, aki a forgatókönyv szerint „Bocsi!” felkiáltással szállt ki, majd rémülten nézte, mennyire összetörte az autóját. Elismerte a hibáját, aláírta a baleseti kárbejelentőt, de mielőtt tovább mentünk volna körbefényképeztem az autókat és a helyszínt. És milyen jól tettem!
A biztosítótól egy hét múlva kerestek meg, hogy van egy kis gond. A hölgy ugyanis nem ismeri el a felelősségét – ezt megteheti, a baleseti lap aláírása semmilyen kötelezettséggel nem jár. Sőt, azt állította, hogy én tolattam bele nagy sebességgel a lámpánál. Nem szaporítom a szót, a fotók mentettek meg, ez alapján és a sérülések alapján a szakértő azonnal megmondja, történhetett-e úgy a karambol, ahogy állítják. A hölgyet meggőzték, hogy a tárgyaláson elmeszelhetik, így inkább mégis belátta, kár tagadnia.
A tolatás helyett izgalmasabb védekezést választott az az osztrák, aki Szombathely határában három autót tolt egymásba egy zebránál. A férfi határozottan állította, hogy nem bűnös, mivel az előtte közlekedő túl gyorsan lassított.
Még ravaszabb volt az a román férfi, aki egy osztrák motorost kaszált el autójával, amikor földútról elé kanyarodott. A sofőr sokáig kitartott állítása mellett, miszerint az osztrák szemkontaktus útján jelezte neki, hogy kanyarodhat. A helyszínelőket nem győzte meg. Lehet, hogy a motor kereke által húzott 60 méteres féknyom, vagy a bukósisak sötétített plexije bizonytalanította el őket?