„Mi az anyádnak jöttél nekünk, haver?” – kiabálta, amit az éppen kinyitott ajtón keresztül hallottam. A következő mozdulathoz csak annyit, hogy tegnap délután óta fél tucat balesetnél voltam, a fél éjszakámat egy halálos baleset helyszínén töltöttem, közben pedig más munkáim is akadtak. Az előbbi mondatot hallva úgy pattantam ki a kocsiból, mint egy bika, akinek viccből megcsavarták a golyóit. Nem vagyok kis termetű, morcosan és nyúzottan pedig még a kelleténél is jobban felfújom magam, így ahogy én kitódultam az autóból az előbb még anyázó férfi úgy csusszant vissza a sajátjába.

„Én mentem az autójukba? Parkolófékem van, meg se tudják mozdítani!” – morrantam a férfira, miközben azt néztem, sérült-e az autó. Nem sérült.

„Akkor Te mentél bele?” – kérdezte meglepetten a férfi az ülésbe süppedő asszonyát, a további diskurzusukat pedig már nem vártam meg. Visszaültem és még a sárga előtt elhúztam. Így utólag nagyon hülyén hangzik az általam előcibált mondat, főleg ha azt sem tudják, mi az a parkolófék.

2000. környékén a Zanati útról akartam balra kanyarodni. Megálltam a piros lámpánál, a mögöttem lévő viszont nem. Ő egyébként mehetett volna egyenesen a kiegészítő lámpa alapján, ha nincs olyan elvetemült előtte, aki kanyarodni akarna. Nagy csattanás, üvegcsörömpölés, üléstámla reccsenés. Mély levegőt vettem, úgy szálltam ki a kocsiból. A belém szálló autó jobban összetört, mint szüleim autója, amivel akkor közlekedtem. A volánnál egy szőke ciklon ült, aki a forgatókönyv szerint „Bocsi!” felkiáltással szállt ki, majd rémülten nézte, mennyire összetörte az autóját. Elismerte a hibáját, aláírta a baleseti kárbejelentőt, de mielőtt tovább mentünk volna körbefényképeztem az autókat és a helyszínt. És milyen jól tettem!

A biztosítótól egy hét múlva kerestek meg, hogy van egy kis gond. A hölgy ugyanis nem ismeri el a felelősségét – ezt megteheti, a baleseti lap aláírása semmilyen kötelezettséggel nem jár. Sőt, azt állította, hogy én tolattam bele nagy sebességgel a lámpánál. Nem szaporítom a szót, a fotók mentettek meg, ez alapján és a sérülések alapján a szakértő azonnal megmondja, történhetett-e úgy a karambol, ahogy állítják. A hölgyet meggőzték, hogy a tárgyaláson elmeszelhetik, így inkább mégis belátta, kár tagadnia.

A tolatás helyett izgalmasabb védekezést választott az az osztrák, aki Szombathely határában három autót tolt egymásba egy zebránál. A férfi határozottan állította, hogy nem bűnös, mivel az előtte közlekedő túl gyorsan lassított.

Még ravaszabb volt az a román férfi, aki egy osztrák motorost kaszált el autójával, amikor földútról elé kanyarodott. A sofőr sokáig kitartott állítása mellett, miszerint az osztrák szemkontaktus útján jelezte neki, hogy kanyarodhat. A helyszínelőket nem győzte meg. Lehet, hogy a motor kereke által húzott 60 méteres féknyom, vagy a bukósisak sötétített plexije bizonytalanította el őket?

„Fának hajtott és könnyebb módon megsérült egy lovas tiszt az Márczius 15. utczában”

.

.

.

.

Akinek azonnal bevillant, hogy 1848-ban feltehetőleg és nagy valószínűséggel még nem volt Március 15-ről elnevezett közterület, annak gratulálok. Ugyanúgy, ahogy 1916-ban sem az első világháborúról beszéltek, hiszen akkor még fogalmuk sem volt, hogy lesz második.

Ezt meséltem el egy ismerősnek, akivel szintén történt már hasonló januárban, igaz, ők jégen perdültek meg, nagyobb sebességnél. A barátnőjével tartottak Budapestre, amikor a tiszta aszfaltról hirtelen egy jégbordás részre értek egy erdősávnál. A sofőr elkövette azt a hibát, hogy hirtelen rálépett a fékre és nagy kormánymozdulattal akarta korrigálni a megcsúszó autót. Az eredmény egy centrifugaként pörgő gépkocsi lett, ami éppen csak elkerülte a szemből érkező jármű oldalát. Két teljes fordulat után a kocsi eleje az út szélére nyomott hófalban akadt el. Ők kétszer is megijedtek, hogy miért, az az elbeszélésből kiderül:

-Halálfélelmem volt, jobb kézzel a barátnőmet szorítottam az ülésbe, nem mintha ez ért volna bármit ütközéskor és egyikünk sem sikított, vagy kiabált. Tudtuk, hogy nagyon összetörhetjük magunkat és hogy semmit nem tehetünk. Tisztán hallottam a kerekek surrogását és hihetetlennek tűnt, amikor hirtelen megálltunk. Hallottam a szívem zakatolását, a bal kezem ujjai elfehéredtek, ahogy a kormányt szorítottam, néma csend volt az autóban. Szerintem levegőt sem vettem, miközben mindez történt. Éppen megkönnyebbülten sóhajtottam volna egyet, amikor a szélvédőn megszólalt egy barátságos,  de abban a szituációban üvöltőnek tűnő női hang: ÚJRATERVEZÉS!

Minden dühöm elszállt egy pillanat alatt. Tárcsáztam a számot és egy kaposvári orvos jelentkezett. Amikor megtudta, hogy a megtört kocsi tulajdonosa vagyok sűrű bocsánatkérésbe kezdett, alig tudtam meggyőzni arról, hogy egy cseppet sem haragszom, sőt, kifejezetten örülök, hogy még vannak ilyen emberek.

Kiderült, hogy este a felesége tolatott ki a parkolóból és nem vette észre a sötétszürke autómat. Nekiütközött. Az esetek túlnyomó részében ilyenkor az okozó gyorsan elhajt a helyszínről. Mivel kaposváriak, soha nem derült volna ki, ki törte össze az autómat. Ők azonban megálltak és megírták a fenti papírt, plusz felírták a rendszámomat, ha esetleg nem jelentkeznék. A telefonos beszélgetésünk után két nappal megérkezett postán a baleseti bejelentő, mehettem vele a biztosítóhoz. Az ajtócsere, javítás, fényezés több mint 300 ezer forintba került, de egy emberi gesztusnak köszönhetően nekem ez teljesen „fájdalommentes” volt.

Videó a helyszínelés végéről.