A Szombathelyi Maraton október 10-i számában jelent meg egy jegyzetem, ami azóta is minden nap előkerül valamilyen formában.
Jó tett helyébe…
Amikor a törékeny, fehér hajú, fehér bőrű nénike szembejött velem az utcán, akkor egy pillanatra ráfeledkeztem a ráncaira. Pont olyan volt, mint a mesebeli anyókák. Talán még el is mosolyodtam, amikor elmentem mellette, de aztán rossz érzésem támadt. Visszafordultam és néztem, amint lassan átsétál az úton. Továbbmentem, de valami nem hagyott nyugodni. Megálltam, odamentem hozzá és megkérdeztem, jól érzi-e magát? Nem csalt a megérzésem, a néni rosszul volt, már alig állt a lábán. Nem engedett orvost hívni, de abba belement, hogy hazavigyem. Leültettem egy peremre és elsiettem az autóért. Egy tízemeletesig vittem, közben beszélgettünk. Mesélt a családjáról, nyugdíjas lányáról, húsz éve halott férjéről és arról, hogy sokáig sofőrként dolgozott, de már sokat betegeskedik. Jó volt hallgatni. Nem engedte, hogy hazakísérjem, sokáig hálálkodott, mielőtt kiszállt. Nem bántam, hogy a kitérő miatt elkéstem egy megbeszélésről, örültem, hogy segíthettem. Ez még a nyáron történt és már el is feledkeztem róla. A múlt héten azonban egy fehér hajú, törékeny nénike csengetett be a szüleimhez és engem keresett. Amikor megtudta, hogy külföldön vagyok, egy borítékot nyújtott át édesanyámnak, rajta a nevemmel, szép betűkkel rajzolva. A borítékban egy kedves, régi, kihajtható lap rejtőzött, Kedves Kis Fiatalember megszólítással, névnapi jókívánsággal és egy köszönő levéllel, „súlyos szívbeteg kis öregasszony” aláírással. „Kedves Misike, ha kimerészkedek az utcára mindig rettegek, hogyan érek haza. Ne haragudjon rám, de nem ismerném már meg. Remegő kézzel tudok csak írni” – írta a levélben gyönyörű betűkkel. A képeslapra cérnával egy aranymedál volt erősítve. „Fogadja tőlem ezt a szerény kis emléket olyan szeretettel, ahogy én adom” – állt mellette.
Emlékeim szerint a mesekönyvekben soha nem szerepelt a jóságos anyóka neve. De én már tudom. Magdi néninek hívják.
Ennyien még soha nem állítottak meg az utcán egyetlen írásom miatt sem. Ismerősök és ismeretlenek jöttek oda hozzám. Voltak, akik azt is elárulták, könnyeket csalt a szemükbe a jegyzet. Egy momentum azonban kb. minden tizedik beszélgetőpartneremnél előkerült: mennyi ebből az igazság és mennyi a fantázia? Örömmel mondhatom, hogy nem költöttem hozzá semmit. Lefényképeztem a kedves lapot és Ti is olvashatjátok, remélem nem haragszik meg emiatt Magdi néni.
A napokban volt nem fogadott hívásom egy vezetékes számról. Visszahívtam. Magdi néni vette fel. Elmesélte, hogy neki is született egy kisfia, de ő még a klinikán meghalt. Amikor találkoztunk olyan érzése volt, mintha én lennék az elvesztett gyermeke…
