Így is lehet

Május végéig beváltható, 15 százalékos kedvezményre jogosító bónnal mentem nagybevásárlásra a DrogerieMarkt-ba. Összeírtam, mi minden kell és mivel nagyjából az árakkal is tisztában vagyok, így könnyen eldönthettem, megéri-e az adott áru, vagy nem a 15 százalékos kedvezménnyel. Nos, a többség megérte, így abban a tudatban raktam meg a kosaramat, hogy tisztító-, mosogatószert és egyéb kencét, kemikáliát egy darabig nem kell beszerezni. (Ha beszabadulok egy boltba, akkor ritkán tudok kijönni azzal az egy termékkel, amiért bementem. Ezért igyekszem minél kevesebbszer bevásárlásra indulni.)

Így is lehet részletei…

Bizonyító erő

Még tavaly keveredtem némi vitába egy fotós kollégával egy fővárosi konferencián. Ő állította, hogy egy garantáltan manipuláció mentes, jól exponált fotó minden esetben bizonyító erejű. Én tiltakoztam ellene, de nem sikerült egymást meggyőznünk.  Íme, egy újabb kísérlet:


A fotó február közepén készült a szombathelyi Műjégpályán. A jobb felső sarokban jól látható: a készülék (+) 15 fokot mutat.

Akkor a tények:

-a kép készítésének pillanatában 0 fok volt
-a készülék jól működik
-a kép nem manipulált

Ezen tények ismeretében javaslom minden Olvasómnak, hogy magyarázza meg az első képet és csak némi töprengés után nézze meg a többi fotót.

Bizonyító erő részletei…

Táncsics Misi pakkot kapott!

Egy régebbi felvétel keresése közben bukkantam rá polcom egyik rejtett zugában az alább látható pakkra. A Szombathelyi Városi Bíróság küldte Táncsics Mihálynak. Az ismert történelmi személyiség nem kaphatta meg, na nem azért, mintha börtönben ülne. Én viszont megkaptam és tudom is mi van benne, csak az elírt név bájossága miatt nem bontottam fel eddig a csomagot. Egy csalóról készült felvételt küldött vissza a bíróság, hiába próbáltam lemondani a visszapostázásról. Így viszont nem maradtam le erről a vicces címzésről. A kézbesítőt sem zavarta, hogy nem Táncsicsnak hívnak, ilyen apróságon manapság már senki nem akad fenn.

Én, a menekült

Életem eddig rejtett szegletébe tekinthettem be az orvosi ügyelet nyilvántartása jóvoltából. Kellemetlen, amikor valaki reggel nem tud talpraállni némi gerincprobléma miatt, de ilyenkor segít néhány injekció. Rossz szokásomhoz híven alaposan átböngésztem a fájdalomcsillapítók belövését követően kézbe kapott “Ambuláns lap”-ot. Már az első adatsornál elkerekedett a szemem. Különös elbírálásban részesültem, menekültként kezeltek a nyilvántartásban. Már csak azt kellene tisztáznom, honnan és mi elől menekültem? Úgy tűnik van még néhány sötét folt az életemben.

Elhagyott magánélet

Találtam egy naplót. A székem alatt, az Isis táncversenyen. Apró betűkkel televésett lapok. Az első oldal alapján egy fiatal hölgyé, valahol 16-20 év között. Jó a stílusa, nem csodálkoznék, ha valaha könyv alakban találkoznék újra a hölgy életével. Csak az első oldalt olvastam el a sokból és súlyos lelkitusa árán kényszerítettem magam, hogy állj! Magam is meglepődtem, hogy sikerült és a naplót feldobtam a dolgozószobám szekrényének legfelső polcára. 3,20 a lakásunk belmagassága, szóval csak létrával tudom levenni, azt meg lusta vagyok átcipelni, így majd akkor kutatom elő, ha jelentkezik a tulaj és igazolja, hogy az övé a napló.

Az iromány fedlapján csak egy név szerepel: Katzler. Ha valaki magára ismer, keressen. Visszaadom az elvesztett napokat.

Egy jegyzet utóélete

A Szombathelyi Maraton október 10-i számában jelent meg egy jegyzetem, ami azóta is minden nap előkerül valamilyen formában.

Jó tett helyébe…

Amikor a törékeny, fehér hajú, fehér bőrű nénike szembejött velem az utcán, akkor egy pillanatra ráfeledkeztem a ráncaira. Pont olyan volt, mint a mesebeli anyókák. Talán még el is mosolyodtam, amikor elmentem mellette, de aztán rossz érzésem támadt. Visszafordultam és néztem, amint lassan átsétál az úton. Továbbmentem, de valami nem hagyott nyugodni. Megálltam, odamentem hozzá és megkérdeztem, jól érzi-e magát? Nem csalt a megérzésem, a néni rosszul volt, már alig állt a lábán. Nem engedett orvost hívni, de abba belement, hogy hazavigyem. Leültettem egy peremre és elsiettem az autóért. Egy tízemeletesig vittem, közben beszélgettünk. Mesélt a családjáról, nyugdíjas lányáról, húsz éve halott férjéről és arról, hogy sokáig sofőrként dolgozott, de már sokat betegeskedik. Jó volt hallgatni. Nem engedte, hogy hazakísérjem, sokáig hálálkodott, mielőtt kiszállt. Nem bántam, hogy a kitérő miatt elkéstem egy megbeszélésről, örültem, hogy segíthettem. Ez még a nyáron történt és már el is feledkeztem róla. A múlt héten azonban egy fehér hajú, törékeny nénike csengetett be a szüleimhez és engem keresett. Amikor megtudta, hogy külföldön vagyok, egy borítékot nyújtott át édesanyámnak, rajta a nevemmel, szép betűkkel rajzolva. A borítékban egy kedves, régi, kihajtható lap rejtőzött, Kedves Kis Fiatalember megszólítással, névnapi jókívánsággal és egy köszönő levéllel, „súlyos szívbeteg kis öregasszony” aláírással. „Kedves Misike, ha kimerészkedek az utcára mindig rettegek, hogyan érek haza. Ne haragudjon rám, de nem ismerném már meg. Remegő kézzel tudok csak írni” – írta a levélben gyönyörű betűkkel. A képeslapra cérnával egy aranymedál volt erősítve. „Fogadja tőlem ezt a szerény kis emléket olyan szeretettel, ahogy én adom” – állt mellette.

Emlékeim szerint a mesekönyvekben soha nem szerepelt a jóságos anyóka neve. De én már tudom. Magdi néninek hívják.

Ennyien még soha nem állítottak meg az utcán egyetlen írásom miatt sem. Ismerősök és ismeretlenek jöttek oda hozzám. Voltak, akik azt is elárulták, könnyeket csalt a szemükbe a jegyzet. Egy momentum azonban kb. minden tizedik beszélgetőpartneremnél előkerült: mennyi ebből az igazság és mennyi a fantázia? Örömmel mondhatom, hogy nem költöttem hozzá semmit. Lefényképeztem a kedves lapot és Ti is olvashatjátok, remélem nem haragszik meg emiatt Magdi néni.

A napokban volt nem fogadott hívásom egy vezetékes számról. Visszahívtam. Magdi néni vette fel. Elmesélte, hogy neki is született egy kisfia, de ő még a klinikán meghalt. Amikor találkoztunk olyan érzése volt, mintha én lennék az elvesztett gyermeke…