A történet előtt egy rövid magyarázat, miért van itt a blogban ez a „beszámoló”. Vannak írásaim, amelyek kiverik a biztosítékot a szerkesztőségekben. Vagy a téma kényes, vagy a stílus nem jön be a szerkesztőknek, főszerkesztőknek. Ilyenkor ezek egyszerűen mennek a süllyesztőbe. A mostani írás is egy ilyen cikk, egy hónapja mondták ki rá a halálos ítéletet. Tegnap aztán a hajléktalanok kapcsán elmeséltem a sztorit egy összejövetelen, de valahogy nehezen akarták elhinni a résztvevők, így aztán saját blogban mégis megosztom másokkal. Az itt olvasható kikukázott cikkel kapcsolatban egyébként az alábbi kifogások merültek fel: túl hosszú, általános iskolás színvonalú (Timúr és csapata szintű), s***nyaló. Ez utóbbi a mentőkre vonatkozik, akikre kár ennyi szót vesztegetni, hiszen az a dolguk, hogy segítsenek. Mivel nem mentem bele, hogy a cikk kb. fele kidobásra kerüljön (beleértve az összes párbeszédet) és „érthetőbb formába” öntsék a szavaimat, ezért aztán meg sem jelent. Az itt olvasható írás az eredeti változat. A fentiek figyelembevételével kéretik elolvasni. (A cikkhez tartozó képgaléria a nyugat.hu-n)
Trabantban szül a hajléktalan szlovák lány Szombathelyen?
Hisztérikusan síró terhes nőre figyelt fel munkatársunk egy szombathelyi buszmegállóban. Hosszas faggatózásra kiderült: bőven van baj, de a 21 éves, nyolc hónapos terhes szlovák lány két kézzel tolja el magától a segítő kezeket.
Zokogva a buszmegállóban
Fiatal, szőke lány ült a 11-es Huszár út végén a buszmegállóban. Keservesen zokogott, előrehajolva, már amennyire nagy pocakja engedte. Már több mint egy órája itatta az egereket, ezt a mellékinformációt egy arrafelé kerekező osztotta meg velünk, aki az édesanyjához menet is látta, hallotta a keserves sírást és mikor visszafelé tartott megállt megkérdezni tőlünk, mi a bú oka. Mi a kocsiból láttuk meg a lányt. Hazafelé tartottunk, azzal a boldog tudattal, hogy időben letudtunk egy munkát és vasárnap délután lesz egy kis szabadidőnk. De a buszmegállóban magányosan síró pocakos nő látványa nem hagyott nyugodni. Fék, majd tolatás és először ablakon keresztül tudakoltuk, mi a baj, tudunk-e segíteni? A válasz még hangosabb sírás volt.
Ételt vár a párja
A buszmegállóban leparkolva immár testközelből faggattuk a lányt, mi történt, de csak azt értük el, hogy még hisztérikusabban sírt, ekkor már vérző foga is láthatóvá vált. Újabb percek teltek el, mire az első szót sikerült kihúzni belőle.
-Bántott. Nem vittem haza ételt. Nincs tekintettel a babára. Mindig ez van – zokogta, majd újabb konok hallgatás következett, heves szipogás kíséretében.
-Van hová mennie? Mit akar csinálni? – szegeztük neki a kérdést, de csak vállvonogatás volt a válasz.
-Nem akarok visszamenni. Majd csak lesz valami – bökte ki végül, majd azt is megtudtuk, hogy ma még nem evett és nyolc hónapos terhes. A mentő említése szinte hisztériás rohamot váltott ki a lányból, így megpróbáltunk másfelé puhatolózni. A családsegítő volt a következő ötlet, de a lány ez ellen is kapálózott.
-Nem megyek be ilyen helyre, nem! Nem akarok oda menni! – hajtogatta makacsul, de amikor egyetlen épeszű indokot kértünk tőle, mi kifogása a szállás és az étel ellen, akkor csak hallgatott. Azaz sírt.
Mentőt küldtek
Nem törődve a lány kapálózásával tárcsáztuk a tudakozót és az itt kapott számmal a családsegítőt. Senki nem vette fel a telefont, így felhívtuk a mentőszolgálat diszpécserét a városi számon, hátha tudnak egy olyan számot, ahol beszélhetünk szakemberekkel. Egy kedves női hang jelentkezett a vonal másik végén és amikor meghallgatta tömör összefoglalónkat a helyzetről, akkor ő a mentő és rendőrség párost javasolta, mivel bántalmazás után a terhes nőnek biztosan szüksége van kivizsgálásra, az őt megütő férfinek pedig egy kis eligazításra. A lány heves tiltakozását említve abban maradtunk, hogy a diszpécser küld egy mentőt, a többit meg majd meglátjuk.
Megszökött
A szőke lány megérezte, hogy a sorsa felett szervezkedtünk, így a távozás mellett döntött. Szóban próbáltuk visszatartani, de tankként lódult előre, körültekintés nélkül átrohant a 11-es Huszár úton és bement egy zsákutcába. Szemmel követtük, merre tart, hogy utána küldhessük a mentőt, de nem jutott messzire. Egy asszony és egy huszonéves fiú jött vele szemben. A lány megtorpant, majd beszélgetett velük, végül elindultak visszafelé. A mentő akkor érkezett, amikor a lány kiért a sarokra. Amikor felfogta, hogy érte jöttek beszaladt egy másik utcába.
-Remek. – jegyezte meg a mentő vezetője, majd fiatal kollégájához fordult –Kérdezd meg, mi legyen.
Miközben az ápoló rádión utasítást kért mi gyorsan összefoglaltuk a történteket és hozzátettük, szerintünk célszerű lenne bevinni kivizsgálni a lányt.
-Ez nem így megy. Demokrácia van, ha nem járul hozzá és nincs veszélyben, akkor én nem tuszkolhatom be a mentőbe, hogy márpedig mi elvisszük – világosultam fel a mentőből. – Megyünk, beszélünk vele.
Tárgyalás
A mentő az utca közepén érte utol a lányt. Messziről figyeltük, amint szóval megpróbálják megállítani, majd beszédbe elegyednek vele. A zsákutcában látott páros is utánuk iramodott. Mint kiderült, a fiú a lány élettársa, a nő pedig a lány „anyósa”. Mivel percekig nem történt semmi, utánuk mentünk mi is, megtudni, miért nem száll be a mentőbe a lány. Amikor odaértünk már újból hisztérikusan sírt. Az élettársa valamit a fülébe súgott, mire felkiáltott: Hagyjál már. Nem érted, hogy nem? Hagyjatok békén!
A házakból kíváncsi fejek kukucskáltak ki. Azt láthatták, hogy egy mentő áll az út szélén, mögötte húsz méterrel egy terhes nő zokog egy fa tövébe roskadva, a mentő előtt pedig egy kis csoport tanácskozik.
-Menjenek innen! Utálom a mentősöket! Az összeset! Utálom! – sikítozta a lány.
-Köszönjük a bizalmat – morogta maga elé a mentő pilótája, de nem poroztak el, inkább tovább próbálkoztak a meggyőzéssel. Közben egy futó érkezett, közelről megismertük, a rendőrség magas rangú tisztje kocogott arra. Csendesen beszélgettek, de a lány makacsul rázta a fejét. A rendőr végül felállt és tovább kocogott, megjegyezve, hogy visszafelé is erre jön.
–Ha nem hagynak békén én öngyilkos leszek! Ezt nem bírom! Megölöm magam! – hangzott az újabb fenyegetés néhány perc múlva.
–Hoppá! – szaladt fel a mentőápoló szemöldöke. – Kimondta a varázsszót! Eddig elvileg hagyhattuk volna, ha nem járul hozzá a kórházba szállításhoz, de így, hogy öngyilkossággal fenyegetőzik már mindenképpen be kell vinnünk. A kérdés már csak az, hogyan?
A Trabanton túl
A mentő személyzete megkezdte az adatfelvételt, egy űrlapot töltöttek ki és a lány élettársát kérdezték.
-Lakcíme? – tette fel a rutinkérdést az ápoló.
-A Trabant mellett – felelt magabiztosan mosolyogva a fiú.
-Értem – mondta kicsit elnyújtva az ápoló, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, de a kezében idegesen megremegett a toll.
–Mi voltunk bent az újságban! Bizony! Mi lakunk a Trabantban – csatlakozott a beszélgetéshez az asszony. – Olvasták? Nem? Mindjárt jön ám a lakásunk. 82 éves bácsi a gazdája, a Fő téren szokott hegedülni. Én néha Székesfehérváron és Esztergomban is alszom, de a gyerekek itt laknak a Trabant mellett. Ha esik az eső, akkor meg bent. Ha minden jól megy, akkor hamarosan sikerül albérletbe költöznöm.
–Ühümmm. A lány neve?
–S. Anitaoa.
–Milyen Anita?
–Anica! Anitaoa. Szlovák.
–Csilla! Légy szíves! – kiabált rá a lány.
–Jól van, nyugi, csak mondtam a nevedet.
–Ő is a Trabantban lakik?
–Ott. Ja, meg vese és szívbeteg, mondta.
–Anica?
–Ő. Vannak furcsa dolgai. Ma még nem is evett.
–Értem. Szólj be kérlek, hogy küldjék a rohamot!
Ügyeletes orvos érkezik
A rohamkocsi helyett az ügyelet érkezett, két orvossal. Egyikőjük a fiatalemberrel beszélgetett el, a másik csendesen, nyugodtan a lányt kérdezte ki. Közben a „futóbajnok” – az egyik családi ház lakója nevezte így rendőr ismerősét – is visszatért és érdeklődött a fejleményekről. Az orvos rezzenéstelen arccal hallgatta a lány beszámolóját a lakásáról, arról, hogy nem volt szűrővizsgálatokon és arról, hogy ő nem akar segítséget igénybe venni, meg különben is fél az orvosoktól. Közben Csilla, az „anyós” kérdésünkre eldarálta, mit keres a szlovák lány egy szombathelyi Trabant mellett.
–Budapesti cigányok vitték még korábban Tatabányára, azt ne kérdezze minek, mert nem tudom és tőlük szökött meg. A Pozsonyba tartó vonaton találkozott velem, elsírta nekem a bánatát én meg bemutattam a fiamnak. Eltöltöttek egy estét a híd alatt és azóta itt ragadt, meg teherbe esett. A szülei meghaltak, meg amiatt is sokat sírt mostanában, mert állítólag az ikertestvére is meghalt.
Az ügyeletes orvos közben elmagyarázta Anicának, hogy mindenképpen be kell vinniük a kórházba és a legjobb, ha beszáll a mentőbe. Elmondta azt is, hogy megvizsgálják őt és a babát, hogy kiderüljön, minden rendben van-e, de a szülészet mellett egy másik osztályt is fel kell majd keresnie, mivel a beszélgetésből kiderült, hogy összetett problémáról van szó.
-Akkor mi megyünk is. Viszlát! – köszöntek el Anica hozzátartozói és indultak a közeli étterembe vacsorázni.
–Álljon már meg, a mindenségit! – szólt a fiú után az orvos. –Nem hallotta, hogy a barátnője nem mer egyedül beszállni a mentőbe?
-Ööö, akkor… menjek vele én is?
-Okos döntés, jól van, jöjjön!
Anica sírva szállt be a mentőbe, kezébe temette az arcát, amikor behúzták az ajtót. A nézelődők fejcsóválva próbálták megemészteni a látottakat, hallottakat. A Trabant elgurult az étterem felé, Csilla pedig utána sétált.
Kórházban
Este gyümölccsel, nassolnivalóval, rostos baracklével és egy üveg jeges teával felszerelkezve állítottunk be a szülészetre és Anicát kerestük. A nővér csodálkozva mondta, hogy szerinte nincs szlovák kismama az osztályon, de megnézte a nyilvántartást is. Neki volt igaza. Telefonált még néhány szóba jöhető osztályra, de nem járt sikerrel. Az ambulanciát javasolta, nézzük meg, hátha még ott van. A Sürgősségi Tömbben körülnéztünk, de nem láttuk a lányt. A pultnál érdeklődtünk, a hölgy készségesen utánanézett név alapján. Először nem találta nyomát, de aztán rábukkant.
-Igen, megvan. S. Anitaoa, 88-as születésű. Hmmm. Ne keresse. Nincs itt. A neve mellett ott a bejegyzés: a vizsgálat előtt önkényesen távozott.
Bokor alatt
A Metró áruházzal szemben egy üres házhely áll. A város felőli oldalán egy gumiszervíz kis épülete, mellette bokrok és csekmet közé rejtetten egy hosszú ház, amolyan telepszerűség, udvarán sok hulladékkal. Ide irányítottak minket, amikor este kerestük a kórházból megszökött lányt. Mint kiderült, nem tévedett sokat az útbaigazítónk. A kézi reflektorunk fényére mogorva fickó jött elő a házból, számon kérte, mit világítunk be az udvarukra, de amikor megtudta, hogy nem utánuk kutakodunk, akkor kicsit megenyhült. Azonnal tudta, hogy a trabantos lányt keressük. Megmutatta, hol szokott parkolni a Trabant és megmutatta, hol alszik Anica, amikor nem esik az eső.
Egy kis fácska tövében paplan és párna hevert a földön, ez a nyolc hónapos lány fekhelye jó időben. Feltehetőleg itt törnek majd rá a szülési fájdalmak néhány héten belül és nem kizárt, hogy itt, vagy a Trabantban szüli meg gyermekét, látva hozzáállását a kérdéshez. Bejártuk a környéket, de nem bukkantunk a lány nyomára, végül feladtuk és elindultunk hazafelé. Véletlenül vettük csak észre a sötétből kilépő férfit, szőke hajáról ismertük meg benne Anica élettársát. Megálltunk és megszólítottuk.
-Anica jól van, nincs semmi baj. Eljött a kórházból, mert nem szereti. De jól van, kár volt a felhajtásért. Igen, a Trabant nincs ott, ahol szokott lenni, de én tudom hol van – mondta a fiatalember. Az utca végén felbukkant Anica alakja is.
–Utálom az orvosokat és a mentősöket, anyukámnak és apukámnak sem mondták meg, hogy súlyos betegek, mindkettő meghalt. Nem foglalkoztak velük, azt mondták, alkoholisták, pedig anyukám nem is ivott. A halotti jelentésben láttam, milyen komoly beteg volt. Nem kell engem félteni, vigyázok magamra, nincs semmi bajom. Tényleg – bizonygatta. Barátja vette vissza a szót.
–Kérdezték a száján a sebet, de ez már régi történet – nevetett a fiú, megköszönték az érdeklődést és kéz a kézben eltűntek a sötétben, mint egy boldog házaspár. Indultak a Trabant felé.