A közelmúltban három szomszédos országba is el kellett mennem. Ausztria felé már többször rácsodálkoztam a magyar oldalon az aszfaltot feltörő gazra a lezárt sávokban, a nyáron kergetőző őszi falevelekre a korábbi VÁM épületek előtt és arra, hogy bő másfél év alatt mennyire megkopott minden. A múltkor Bucsunál léptem át a határt, hat éves kislányomnak magyaráztam, hogy itt régebben meg kellett állni, mielőtt átértünk volna egy másik országba. Megmutattam neki az ütött-kopott sorompót is, amit csak akkor húztak fel, ha alaposan átvizsgálták az autót a határőrök. Aztán gurultunk tovább. Ausztriában éppen a sorompót festették. A gaz nem törte fel az aszfaltot és csak az egyik határépület tűnt kicsit romosnak, de erről meg véletlenül épp tudható, hogy egy honfitársunk rongyolt bele az oldalába kocsival. De már ezt is javítják.
A hét végén Szlovákiából tartottam hazafelé. Kifelé, hajnali négy óra tájban még nem figyeltem az átkelőre, hazafelé azonban már a zuhogó eső ellenére is feltűnt, milyen gazos és lehangoló a rajkai átkelő. A bódék ablaka több helyen bezúva, rongyos függönyöket lobogtat a szél.
Az autóval érkező külföldieknek ez az első benyomásuk az országról. Az is lehet, hogy tudatos a dolog. Az első, borzasztó tapasztalatok után csak jobb jöhet? Félek, nem erről van szó.
Ez nagyon gaz!
