Remek kirándulós programsorozatot kínál a Pannon Lapok vasárnaponként Geocaching álnév alatt. Ugyan a klasszikus geocachinghez nincs sok köze, de sok családot ösztönöz közös kirándulásra, többek között a miénket is. Fejér, Vas, Veszprém és Zala megyei célpontokat jelölnek meg felkeresésre, ahol bélyegzésekkel igazolják a megjelenést. A program érdekessége, hogy a bélyegzés után kiosztanak egy halom bónt mindenkinek, amivel kedvezményesen lehet dőzsölni helyi vendéglátóhelyeken, olcsóbban, vagy ingyen lehet múzeumokat látogatni stb. Magyarul forgalmat generálnak a helyi vállalkozásoknak is. Az ember azt gondolná, ennek örülnek a helyiek. A tapasztalatok azonban mást mutatnak.
Egy meleg vasárnapi túra után beültünk egy Veszprém megyei fogadóba, ahol a fogyasztásból 15, a fagyiból 20 százalék kedvezményt kaphattunk a bón ellenében. A teraszon egy szabad asztalt találtunk, a többinél hozzánk hasonló kirándulók ültek bónokkal, azaz az újság akciójának köszönhetően tele volt a hely. A személyzet viszont látványos bemutatót tartott abból, hogyan kell úgy elmenni a rendelni kívánó vendégek mellett úgy, hogy ne kelljen rájuk nézni és a hangjukat se hallják. A fagyigépnél sem ült senki, érdekes volt látni, ahogy időnként feltorlódott a sor, majd percek múlva odébbálltak azok, akik nem egy órás programnak szánták a fagyivásárlást. A fizetésnél kiderült, hogy a felszolgálónknak fogalma sincs arról, hogyan kell kedvezményt beütni a pénztárgépbe, mi viszont nem vettük a lapot és már csak azért sem kívántunk lemondani a kedvezményről egy háromezres számlánál. Üdülési csekkel „természetesen” nem lehetett fizetni a vár mellett álló csárdában. Kifelé menet még elcsíptük a látványt, amint a fagyigépből a tálcára kicsöpögő levet a felszolgáló visszaöntötte a tartályba.
A szomszédos várba egy különálló épületnél lehetett jegyet váltani. Üdülési csekket természetesen nem fogadtak el. Kifizettünk néhány ezer forintot a felnőttekre és gyerekekre, majd megkérdeztük, hol kell bemutatni a jegyeket. „Ja, azt sehol. Nincs jegyszedőnk, nincs rá pénz. Menjenek csak nyugodtan!”
A következő héten a közelbe, Kőszegre kirándultunk a játék keretében. A koronaőrző bunker előtt törmelék- és szemétkupac, azelőtt pedig „Fényképezni tilos!” tábla, amit lelkesen fotózott minden arra járó. A Kálvária templomnál megkaptuk a bélyegzőnket, majd leültünk egy padra almát rágcsálni. Van egy rossz szokásom, szeretek elolvasni mindent, ami holtidőben elém kerül. Így a szomszédos tájékoztató táblát is átfutottam, amitől elkerekedett a szemem. „A Kálvária-templom pihenőhely kialakítása az Ausztria-Magyarország Határon Átnyúló Együttműködési Programban az Európai Unió és a Magyar Köztársaság társfinanszírozásával, az alpannonia L00051 számú projekt keretében valósult meg. A projekt összköltségvetése: 628240 Euro. Kedvezményezett: Kőszeg Város Önkormányzata”
Némi rágódás után bevillant, hogy talán nem az öt pár fapad kihelyezése kerülhetett 182 millió forintnak megfelelő Euróba, de talán szerencsésebb lenne a tájékoztató táblán a konkrét fejlesztésre fordított összeget feltüntetni. Pontosabban akkor szerencsésebb, ha az adott fejlesztés korrekt árakon került kiszámlázásra. Hódoltunk egy kicsit a valódi geocachingnek is (előre megadott GPS koordináták alapján kerestünk meg elrejtett dobozt). A trianoni kereszt mellett elrejtett ládát kutattuk fel, amit elvileg még erdőben rejtettek el, de a napokban kivágták a fákat a környékén. A ládát még megtaláltuk, de ideje lenni áthelyezni. Lefelé sétálva még rácsodálkoztunk egy Audira, amit a Kálváriához vezető földút elején parkolt le a tulaja, az út közepére. Talán a sofőr nem kapott infarktust félúton, mert a mentő is ott ment volna be hozzá.
Kőszegen meglátogattunk egy múzeumot, ahova a bónunkkal ingyen lehetett bemenni. A bejáraton büszke tábla hirdette, hogy a múzeum 29 millió forintos EU-s támogatásban részesült foglalkoztató és virtuális pontok kialakítására. A bónok leadása után a jegyszedő hölgy készségesen elmondta, merre indulhatunk. Javasolta, hogy a padláson kezdjünk és felhívta a figyelmünket, hogy felfelé vigyázzunk a csigalépcsőn, mert nagy a sötét, mivel minden izzó kiégett. A múzeum tehát megvalósította a virtuális világítást is, 29 millióból valószínűleg már nem telt 4 darab világítótestre. (Olcsó energiatakarékos égőkből az egész nem került volna egy ezresbe.) Láttunk nagy tájékoztató kijelzőket is, amiket talán balesetvédelmi okokból be sem kapcsoltak, nehogy megrázza az ingyen betérőket az érintőképernyő. A konnektor dugóját rátették a kijelzőre, hogy egyértelmű legyen, a gép nem működik. Kifelé még fültanúi lehettünk a „zárd be az ajtót utánuk, most már senki ne jöjjön ide” kezdetű zsörtölődésnek, fél órával záróra előtt.
Ha magyarként két egyszerű kiránduláson ennyi negatív élményben volt részünk, akkor vajon mit tapasztalhatnak a hozzánk érkező külföldiek? Vajon visszatérnek röhögni?
